– írta Pataki Teréz –
A nyitókörben a résztvevők sorra megosztották velünk, milyen gyakran járnak kint a természetben. Ez rögtön beindította a fantáziámat, mert ez minket is foglalkoztatott, hogy hogyan is van: kint van a természet és bent vagyunk mi, emberek? Hogyan tudunk kapcsolódni a bennünk élő természettel? Mi történik, ha ezek a dolgok keverednek, ha behozzuk a természetet a terembe?
A pszichodinamikus mozgás- és táncterápia egy olyan módszer, amely a testtudati gyakorlatokat, a szabad mozgást és táncot ötvözi a pszichoterápiás csoportmunkával. A mozdulatok, ritmusok és testérzetek segítenek rátalálni azokra az élményekre, amelyeket szavakkal néha nehéz megfogalmazni — mégis ott vannak bennünk, alakítják kapcsolatainkat, döntéseinket, mindennapjainkat. A mozgás során kapcsolatba kerülünk a térrel, és külön ideje van az egyéni kísérletezésnek, a játéknak, az alkotásnak és a közös kapcsolódásoknak.
Hogyan lehet, lehet-e ezt a mozgásos, testi figyelmen alapuló önismereti és terápiás módszert a természeti térben alkalmazni?
Az erdőben, a mezőn, a Duna partján nincsenek tiszta térbeli határok. Nincsen határa a hangnak sem (nem mi szabályozzuk, jöhet bárhonnan), és a talaj szerkezete, egyenetlensége, csúszóssága vagy süppedős érzete odafigyelést igényel. Maga a természeti tér is egy mozgó, élő, folyamatosan változó tér. Más a tér reggel és este, más növények nyílnak, más illata van a földnek, térnek, levegőnek eső előtt, és után. És nem csak változó, hanem változatos is. Számolatlan élőlény vesz minket körül egy pár perces sétán is, akik mind egyediek, és ebbe a változatosságba illeszkedünk mi is. Így a kint térben végzett kapcsolati munka – legyen az nem emberi élőlényekkel, vagy más emberekkel való kapcsolódás – egy olyan térben zajlik, ami a maga folyamatos alakulásával folyamatosan újabb és újabb kapcsolódási felületeket kínál. A talaj is alakítható, nyomot hagyhatunk rajta és rajtunk is nyomot hagy. Az önmagunkkal és más emberekkel való kapcsolódáson túl, azt lehet átélni és gyakorolni, hogyan kapcsolódunk az élőhöz, a folyamatosan mozgó, nálunk nagyobb testhez. Kérdés, hogyan lehet mozgásterápiát végezni ilyen kiszámíthatatlan és folyton változó környezetben, és kérdés az is, hogy a nyilvánvaló nehézségeken túl, vajon meg tudjuk-e nevezni ennek sajátságos helyzetnek az előnyeit?
És hogyan lehet a zárt térben alkalmazott módszernél behozni az ökopszichológiai gondolkodást, vagyis azt a szemléletet, ami az emberre egy élő rendszer részeként, és nem pedig az ő magányos különvalóságában tekint?
Ez utóbbira tettünk kísérletet Nagy Orsival közösen ezen a műhelyen. Azt próbáltuk ki, hogyan lehet megjeleníteni, tudatosítani az élő világgal való kapcsolatunkat, a nálunk nagyobb, több mint emberi világba való beágyazottságunkat, amikor teremben vezetünk mozgásterápiás műhelyt. Amikor készültünk, a fő szándékunk az volt, hogy ezeket a kérdéseket egy olyan szakmai térbe tudjuk bevinni, ahol egymást és másokat is inspirálva kinyithatjuk őket.
A „kint és a bent”, és a kettő közötti mozgás volt tehát az, ami minket, és a résztvevőket is foglalkoztatott. Köveket, leveleket, szárított virágokat, sőt még néhány kinti növényt is behoztunk a mozgásos térbe. Rögtön megváltozott – megtelt. A padló egy tereppé vált, ahol a mozgást változatos elemek szabályozták. Figyelni kellett, hova lépünk. A mozgásos részben ezekkel az elemekkel kapcsolódtunk: megfigyeltük textúrájukat, súlyukat, szabályos és szabálytalan alakjukat. Tudatosítottuk anyagösszetételüket, a bennük keringő vagy valaha jelen lévő folyadékot, elképzeltük az életkorukat.
Szokatlan kapcsolódási formák jöttek létre: a levelek, kövek mozdulatokat inspiráltak, megfigyeltük, hogyan mozdít mindannyiunkat a levegő. A természeti elemek a résztvevők között is kapcsolódási pontokként szolgáltak.
Ugyanakkor volt számomra valami furcsa diszharmónia a teremben megjelenő természeti tárgyak kapcsán. A kő koppanása a laminált padlón – milyen disszonáns ez a hang. Később jutott eszembe, amit máshol, más helyzetben tanultam, hogy milyen mélyen kulturálisan meghatározott, hogy minek hol van a helye, hogy mi az, ami kint van és ami kint történhet, és mi az, ami bent. Tehát még erre is figyelni kell.
Én ebből most azt tanultam, hogy amikor a belső teret szeretnénk természetesebbé tenni, az organikusság egyben szabálytalanságot, esetlegességet, változatosságot is jelent, és kevéssé működik előre tervezetten. Az is lehet, hogy meg se kell változtatnunk az épített teret ahhoz, hogy behozzuk a természetet a térbe. Elég a bennünk élő természetre, és azokra a rendszerekre irányítani a figyelmünket, a vízkörre, légkörre, a terem alkotóelemeire (akár a műanyagra), amikkel közvetlenül kapcsolatba kerülünk. A mozgás- és táncterápia, a maga nyílt végű, alakuló vonalvezetésében, az alkotó munkával, a testi-mozgásos kapcsolódáson keresztül önmagában egy élő folyamat, és ennél fogva többek között a természethez, mint külső élő világhoz való újrakapcsolódást is szolgálja.
Örülök annak, hogy mertünk kísérletezni, és hogy ebben partnerre találtunk egymással. Bár egyenlőre több a kérdésünk, mint a válaszunk, valamilyen módon mindketten érezzük, hogy a testtel, mozgással való munka és a természettel való kapcsolódás kölcsönhatásban állnak, egymást erősítik. Így tovább keresgélünk, kutatunk.
jegyzetek
Akit érdekel a mozgás- és táncterápia, az MMTE honlapján tud róla többet olvasni.
Az ökopszichológiai szemléletről az Ökopszichológia Intézet honlapján lehet további anyagokat találni.
A műhelyt Nagy Orsival vezettem, aki rendszeresen tart mozgás- és táncterápiás workshopokat ökopszichológiai szemléletben. Vele itt tudtok kapcsolódni.